2017. október 3., kedd

Olgi

Olgi meghalt. - Ez az üzenet érkezett tegnap este a messengeremre.
Nem akartam elhinni.
Mindig nevettük, ő is velünk együtt, ahogy bemutatkozott a telefonban: Cociális központ, Cs. Olga vagyok... Mindig megdicsérte a frizurámat, amikor ócskának éreztem, a ruhámat, amikor kényelmetlen volt, és "fogytál Emmácska"- állapította meg, amikor már egy hónapja nem bírtam elmenni futni. (Azt hittem, két embertől (anyumtól és a mamámtól) tudom csak elviselni, hogy Emmácskának hívnak, és most rájöttem, hogy ő volt a harmadik.) Mindig érdeklődött a gyerekek után, kérdezte, mikor megyek szabadságra, és őszintén sajnálkozott, mikor megtudta, hogy felmondtam. 
Tizenegy óra körül, már tudtuk, hogy ő csörög hátra az irodába, "Jó ebédhez szól a nóta" - azaz meghozták az ebédünket - felkiáltással, és már vártuk, hogy kérdezze, van-e kávé. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kérdezte. Általában volt kávé.
Olgi mindent tudott. Minden érdekelte. Gondos volt és pontos.  Képes volt délután négykor bekopogtatni még az esetkonferenciára is (aminek a termet ő készítette elő), hogy közölje, lejárt a munkaidő... 
Olgi nem szimpla portás, hanem egy intézmény volt. Maga volt AZ intézmény.
A zöld mellényét, amit ilyentájt hordott, mert fázott a háta, és a papucsát talán még most is ott látnám az asztalánál, ha arra járnék.
Tudtuk, hogy baj van, bár sosem panaszkodott. Annyit mondott csak, hogy nem tud aludni.
Most sikerült elaludnia... Örökre. 
Legyen szép az álmod, Olgi. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése