Eszterkét sose fogom elfelejteni.
Hanna már táncolt a Tűzvirágban, mikor ő megérkezett. Pici volt, vörös hajú, cserfes és nagyon ügyes. Apukája, anyukája és a kishúga is kísérte a főpróbákra.
Aztán egyszer csak Eszterke nem jött többet. Megtudtuk: nagyon beteg. Kezelték Pécsen, Budapesten, folyamatosan követtem az anyukája Facebook-bejegyzéseit, drukkoltam neki, hogy meggyógyuljon, összefogott érte egy egész város; a táncegyüttes, civil szervezetek, az iskolája, a sportvilág... Jöttek a fotók: Eszterke még hosszú hajjal, aztán kis kopaszon, szájmaszkban, csövekkel, de szinte mindig mosolygósan. Eszter rajzai, kórházban megírt dolgozatai - gyönyörűek, csupa ötösök. Parlamentbe látogatott, híres emberekkel, sztárokkal találkozott, alapítvány kampányarca lett, nőtt a haja, úgy tűnt meggyógyult - aztán mégsem. A csontvelődonor adott számára még egy új reményt, de karácsony után ez is szertefoszlott. Eszterke Pécsre került, és az anyukája a fészbúkon sem jelentkezett.
Sejthető volt, hogy baj van.
Aztán múlt vasárnap este, hosszú idő óta először, új bejegyzés került anyukája oldalára.
Eszterke elment.
Néztem a mosolygós arcát, a felvételeket, amelyeken még ő is szerepel, a vele készült tévéműsort, ahol koránál sokkal érettebben nyilatkozott. Fogalmam se volt, hogy mondom meg ezt Hannának, hogy fogja majd fel, hogy nem "csak" sosemlátott kisbabatestvérek és idős nagypapák halhatnak meg, hanem az olyan kislányok is megszűnhetnek létezni, mint ő.
Másnap reggel ballagtam Paks utcáin, és nem értettem, hogy veszi a bátorságot a Nap, hogy ilyen szépen süssön, hogy merészelnek a madarak énekelni? Haragudtam az Akárkire, ott fent, aki engedte, hogy egy ilyen csupaderű, csupaélet gyermek ennyit szenvedjen, ráadásul mindhiába.
Nincs több mosoly, huncut pillantás, nincs több tánc.
Egy angyallal ismét több van a mennyben. Eszter örökre tíz éves marad.
Ég áldjon, drága kicsi lány.
