Neked futottam tegnap, apu.
Arra, amerre szoktam, és amerre milliószor megtettem veled is a távot, motorral, autóval, amikor még dolgoztál, amikor még gyerek voltam. Minden nyári szünetemet kint töltöttem veled a határban, emlékszel? Ugráltam a szalmabálákon, vittél a Duna-partra, az Öreghegyen jártunk Pali bácsival, a borpincénél mindig üdvözölted Misi bácsit; alig vártam, hogy jöjjön a permetező helikopter, mert odamehettem veled a közelébe, mert hát én voltam a Sólyapityu lánya. Ültem mögötted a motoron, robogtunk a poros utakon, és magamba szívtam az inged benzin- vegyszer- és dohány illatát, ami igenis illat volt, apu-illat.
Már nem vagy itt apu.
Helyetted néztem meg a vetést, ami szerintem gyönyörű, de te biztos találtál volna benne kivetnivalót, ahogy szoktál. Köszöntem az öreg fának, ami gyerekkorodban megvédett a vihartól és a mai napig uralja a mezőn a tájat... Beszívtam a föld, a fű, a bodza, a jázmin illatát, hátha te is érzed, apu. Néztem a búzát, és magam előtt láttam, ahogy szakértőn vizsgálod a kalászt, anélkül, hogy leszakítanád...
Az a növény, amiről nem tudtam, hogy mi, és fényképen mutattam neked a kórházban, lassan elvirágzik.
Te is elmentél, apu.
De én majd sokat gondolok rád. Itt őrizlek a szívemben; a kezem, az orrom, a szemem, a járásom olyan, mint a tiéd, tőled örököltem a bőröm színét, az olvasás szeretetét, viszem tovább az indulataidat is, a pici fiam pedig kívül-belül egy az egyben te vagy.
Te megyei válogatott tornász voltál, én csak sima mezei kocogó, de tudom, hogy büszke voltál rám; a bajai érmemet bevittem neked a kórházba, már nem láttad jól, megtapogattad, megsimogattad, és hangtalanul gratuláltál nekem.
Már nem lehetsz ott, hogy szurkolj, de neked futom októberben a maratont is, a születésnapod után négy nappal. Megígérem, hogy vigyázok magamra, mert te már nem vagy itt, hogy vigyázz rám.
Találkozunk még, apu.
