2015. november 30., hétfő

November 30.


Vasárnap este mondom apjuknak, hogy ma András nap lesz. Álmos: 
- Kit hívnak Andrásnak?
- A legidősebb testvéredet.
Ármin:
- De jó lenne Andriskának, ha most ő is itt lehetne velünk...


2015. október 31., szombat

Mindörökké

12 éves múlt a nyáron.
Milyen lenne?
Ármin szerint barna hajú. Biztosan kék szemű. Csupaszív-csupalélek, mint Hanna? Életművész ördögfióka, mint Ármin? Empátiabajnok, mint Álmos? Vagy egészen más? Hogyan tanulna? Táncos lenne, vagy focista, vagy egyik sem, esetleg mindegyik?
Soha nem tudjuk, meg, mindörökké rejtély marad, magával vitte jövőjét a sírba, aminek kövén most épp pici pókok szaladgálnak, rengeteg a virág, a nagymamák gondozták, rendbe tették a környékét, mint amikor reggelente, mikor én dolgozni megyek, felöltöztetik a másik három unokájukat...
Holnap Mindenszentek. A hétköznapokat túléljük, azt hiszem, meghasadt szívvel, de boldogok vagyunk, holnap is mosolyogni fogok, bár a lelkem már ma fáj. Nagyon.
Csupagyertya, csupavirág, csupaillat, csupa szomorúság Mindenszentekkor Andris kap egy újabb angyalt a sírjára, ami vigyázza az álmát, ha már én nem tehetem.
Kicsi Andris Bence, hiszem, hogy még találkozunk.


2015. szeptember 3., csütörtök

Semmilyen

Hanna ötödikbe ment, minden új, a tanárok is. Kérdezem tőle:
- Na, és XYZ tanár néni, milyen?
- Hááát... vannak a bánatos típusú emberek, meg vannak a nagyon jókedvűek, ő meg egyik se, olyan... semmilyen.
Ha sírva, vagy nevetve magyarázna, szerintem is érdekesebb lenne... XD


2015. szeptember 1., kedd

Húzzad csak...

A lány júniusban kijelentette, hogy szeretne hegedülni. Márpedig, ha a lány ilyesmit kijelent, azt komolyan is szokta gondolni. Hááátde... Hanna, hegedű? Miért nem inkább zongora? Vagy furulya? Vagy... á nem, dob azért mégsem.
Mondtam neki, várjunk szeptemberig. (Hátha mégsem gondolta olyan komolyan...) De a nyár folyamán többször hangsúlyozta, hogy ő bizony hegedülni szeretne.
Ismerős zenetanárral beszéltem, javasolta, mindenképpen vigyem Hannát be a zeneiskolába. (Hozzátette azt is, a hegedűhöz nagyon jó hallás kell...)
Tegnap volt a napja a naaagy felvételinek. Hannát ilyen idegesnek még a tűzvirágos gálaműsorok előtt se láttam soha. Hűha, gondoltam, ez már komoly, ez a gyerek tényleg nagyon szeretne hegedülni. Siettünk is be Paksra, hogy mihamarabb túl legyen a procedúrán.
A hegedűtanár irtó édes, aranyos, jó fej, és még földink is. Rögtön Hanna kezébe nyomott egy hangszert, miután megnézte az ujjait, és felmérte, mekkora kell neki. És az én lányom úgy fogta meg rögtön a hegedűt, mintha mindig azzal a kezében járkált volna. Állítólag ez nagyon ritka.
Aztán skáláztak a húrokon.
Aztán kapott egy vonót, és amikor megszólalt a hegedű, majdnem elsírtam magam.
Jó, tiszta hülye vagyok.
A lányt felvették. "Érzi a hangszert, tökéletes a hallása" (az énekhangja senkit nem érdekel, mondta a tanárnő, meg se hallgatta :D ), "hajlékony, finom kis művészalkat" - dicsérte.
Vittünk egy listát, mert kérte, a táncpróbákról, és a szolfézs óráit ehhez igazítják. Ennek értelmében úgy tűnik, minden egyes délutánja foglalt lesz...
Nem tudom, fogja-e bírni, nem tudom, mennyit ront majd az iskolában a 4,6-os átlagán, hisz most kezdi a felső tagozatot. 
Eddig sem nyúztam, ezután sem fogom az ötösökért. Úgy látszik, az ő útja már adott. A végtelenített néptánc-felvételek és táncoscipő-kopogás után mostantól majd hegedűszót is fogunk itthon hallani, remélem, az üveghangok után majd egyre felismerhetőbb formában. :)
Mindenesetre figyelmeztettük, ha nagyon sokat ront az átlagán, valamit abba kell hagynia. De ismerem. Mindent megtesz majd azért, hogy csinálhassa, ha kell kifulladásig is azt, amit szeret. Mert ő ilyen.



Bulcsúbeszéd

Minden fogmosás teliszájas üvöltéssel jár Álmosunknál. Ezt prezentálta tegnap este is. Mantráztam neki, hátha akkor nem szorítja össze satuként a fogsorát, hogy:
- Csukdbeszemed, nyisdkiszád, adokneked cukorkát! - Ő, ordítva:
- De a mama mááár adooottt!

Apjával fekszenek az ágyon. Apja kérdezi, csak úgy:
- Drága kicsi ember, mi lesz majd, ha felnősz? - Álmos:
- Akkor majd ihatok kólát.


2015. május 23., szombat

Dancing Queen...


(Az abszolút szerénytelen cím az én anyai elfogultságomat jelzi, de úgy döntöttem, ebben a blogban szabad. :) )
Hannus megtáltosodott, ami a táncot illeti - és alaposan visszavett a tanulásból, de ez egy másik történet.
Na, nem lett belőle szólótáncos, vagy ilyesmi, ámde egyfolytában ropja. Nagyon érdekli, leköti, és az összes maradék energiáját erre fordítja. Tánclépésben közlekedik, koreográfiát készítenek a szomszéd kislánnyal, táncol este 8-kor, a 2 órás Tűzvirág-próbáról épp, hogy hazaesve; táncol az öccsével, táncol a youtube-on hallgatott zenékre, a tévében Tűzvirág-felvételek mennek végtelenre állítva, onnan lesi el a nagyok koreográfiáját; táncol nappal, táncol éjjel.

Túl vannak a szokásos májusi gálaműsoron, amire idén is hatalmas kitartással készültek és frenetikus sikert arattak; a majálison is táncoltak, és a borfesztiválon is ott lesznek majd.

Szeptemberben abba akarta hagyni a szentgyörgyi, vadrózsás táncot (mint kiderült, csak azért, mert a tánctáborban nem volt ott és azt hitte, lemaradt. Nem maradt le.) Most Zsófi "néni" feltette Hajnalkával a gyerekcsoportból a nagyok közé kalocsait - és mást is - táncolni, hát teljes a boldogsága. Ma két és fél órán át zenekari próbán voltam vele (bogyiszlói fellépésre készülnek), annyi dicséretet kapott Zsófi "nénitől", hogy az a további egy évre is elég lesz. 

Na, ömlengés off.

Ez itt egy itthoni gyakorlós videó, a Tűzvirág-gála fináléjának koreográfia-részlete. 


 

Ezek pedig jelenetek a május elsejei, paksi fellépésről. Kunsági táncokat adtak elő. Molnár Gyula fotózott. ;-) :) 































Ez a vége. Mondom Hannának, hogy Encinek (szélén, zöld felsőben) milyen szép volt végig a mosolya. Hanna szerint azért, mert neki van foga. :D (Hannának most potyogott ki 3.)

2015. május 22., péntek

Ármin vallomása

 

"SZERETLEK APA, SZERETLEK ANYA, SZERETLEK ANDRISKA, SZERETLEK HANNA, SZERETEM MAGAMAT, SZERETLEK ÁLMOS, SZERETEM A HÁZUNKAT, SZERETEK MINDENKIT"

2015. május 14., csütörtök

Vigyáztak rám az angyalok

Csütörtök volt, amikor a bal kezem nélkül ébredtem. Mintha külön létezett volna tőlem, nem engedelmeskedett, nem segített öltözni, gyereket rendezni, még egy tusfürdős flakont se tudtam vele kinyitni, azt, hogy mondjuk csípőre tegyem, el is felejthettem. De nem ijedtem meg, azt hittem, elfeküdtem. Még 3 órával ébredés után is azt hittem, mikor a munkahelyemen a vízforralóval kísérleteztem - kis híján végiglocsoltam a tartalmával a teakonyhát. Vigyorogva mutattam a munkatársamnak, hogy a csuklóm a nevéhez méltóan viselkedik - felemelem, visszacsuklik. Ő már átélt hasonlót, és, mint később elmesélte,"bénázásom" láttán meghűlt benne a vér. Magára erőltetett pókerarccal vezényelt át az orvosomhoz, hogy "megnyugodjak".
Még akkor se sejtettem semmit, mikor lógó bal vállal átbattyogtam a rendelőbe.
A nyugalmam egészen addig tartott, míg sorra nem kerültem.
Az orvosom az idegrendszeri vizsgálatok után aggódva nézett rám a nagypapaszemüvege mögül, és megkérdezte, ki tud értem jönni, hogy Szekszárdra vigyen a sürgősségi osztályra. 
- Á, hazamegyek busszal, aztán autóval...
- Felejtse el.
- Öööakkooor... Felhívom a férjemet. Addig átmegyek a munkahelyemre és...
- Felejtse el. Ezek nagyon komoly tünetek. Maga innen ki nem mehet. Még a váróból se. Nem engedhetem meg, hogy az utcán rosszul legyen, összeessen, aztán ott maradjon.
Erre már az addig 90-es vérnyomásom is 110-re ugrott. Legalább.
- Vagy szól a férjének, vagy mentőt hívok...
Nem volt nehéz a választás. És még szerencsém is volt - ha F.-et fél perccel később csengetem, már nem érem utol a munkahelyén. 
Otthon a legszükségesebb cuccokat utazótáskába dobáltam (5 könyv és a fülhallgatóm fontosabb volt, mint a szemüvegem...), búcsúzóul végignéztem a félig rendbe tett lakáson, beszippantottam az otthon-illatot, és azzal a meggyőződéssel, hogy én bizony nem maradok ott a kórházban, elindultunk.

***

A sürgősségi osztály (SBO), közel sem olyan, mint a Vészhelyzetben. A hatalmas váróban lájtos az élet, betegek senyvednek a narancssárga székeken, akin karszalag van, már bejutott az "elosztóba", akinek a karjából kiáll a kanül csapja, az már esetleg a CT-n is túl esett. Engem is besorolt egy kedves doktornő, a halaszthatók sorába (kritikus, életveszélyes, mégvalami, és legvégül az akár 6 órát is várni kényszerülő halasztható ellátást igénylők). Ott halasztódtam, F. idegeskedett - nem mutatta, de láttam -, és sorra itta a kólát, kávét, közben jöttek a beteghordók, a mentősök, hozták a kritikusokat, életveszélyeseket... A halaszthatók közül többen visszaadták a portán a karszalagjukat és hazamentek megvárni, míg kritikus, de legalábbis életveszélyes állapotba kerülnek. 
Egy csíkos pizsamás bácsi, akit a rokonai hoztak be (egyikük halálos nyugalommal olvasott valami ponyvát a bácsi mellett) cirkalmasan káromkodott, láthatóan szenvedett. Eldugult a katétere. 
- Mit innál, papa? - kérdezte a rokon.
- Gyömbért a k...a ist.nit neki.
- Az itt nincs.
- Akkor is  gyömbért, hogy b....a meg.
Hogy megkapta-e a gyömbért a türelmetlen bácsi, azt szerencsére nem várhattam meg, ugyanis a sorban harmadik idegrendszeri vizsgálat után elkészült a CT-m, az EKG-m, vért is vettek, és úgy fél 6 óra tájban (épp hat órai várakozás után) az egyik orvos behívott a vizsgálóba.
- Baj van? - loholtam utána.
Baj nincs, vagyis nem tudjuk, a CT negatív ugyan, de sok mindent elfedhet. Súlyos idegrendszeri tünetei vannak, amelyek komoly folyamatot is jelezhetnek, ezért bent kellene maradnia a neurológián.
- Nem! - talán még bele is zöldülhettem a határozottságba... - Nekem 3 kicsi gyerekem van, haza kell mennem... - az orvos próbált győzködni, végül F-fel konzultáltam, és döntöttünk. Mi lesz a gyerekekkel, ha most hazamegyek és feldobom a talpam?
Maradtam.

***

Fent az osztályon újabb vizsgálat, immár negyedszer kellett az orromat keresnem az ujjammal, és negyedszer tapasztalhattam, hogy a talpreflexem is megszűnt. Kihúztam az ügyeletes orvosból, hogy esetemben agyi keringési zavar, gyulladás, Lyme-kór, sclerosis multiplex (jééézusmáááriiia) is szóba jöhet. Megkaptam az ágyam a hatosban, az ablak mellett. A szobatársaim anyám helyett anyáim voltak és eligazítottak: a fürdőt ne a folyosón keressem, mert a szobához tartozik... El se hittem, hogy Szekszárdon vagyok. Én még a 25 évvel ezelőtti idegosztályra emlékszem, amikor 7 rozsdás vaságy volt egy  szobában, pótágyak középen, a takarítás ellenére koszosnak láttam mindent és ürülékszag keveredett a hipóéval. Ebben az új épületben hasonlónak nyoma sem volt. Ha az enyém lett volna a bal kezem, azt hihettem volna, hogy szállodában vagyok.
Bekötöttek egy Nootropil infúziót és a sorsomra hagytak. Én meg csendben bőgtem.
El se köszöntem reggel rendesen a gyerekektől, mert rohantam a buszhoz. Nem adtam nekik puszit. Mi van akkor, ha már soha többet nem adhatok nekik puszit, nem szívhatom magamba az illatukat? Mi lesz, ha nem látom már többet táncolni Hannát, nem lehetek ott soha Ármin focimeccsein, és vajon Álmos emlékezni fog rám? Mi lesz F-fel, mi lesz a szüleimmel? Egyáltalán, mi lesz, ha nem leszek? Még elbúcsúzni se volt időm. 
A szobatársaim már régen horkoltak, mikor sikerült belealudnom az önsajnálatba.

***

Másnap reggelre visszakaptam a kezem, egy kiadós migrénnel együtt, amit valószínűleg a stressz, a kimerültség és az éhség okozott. Még egy Nootropil csöpögött belém, aztán a kezelőorvosom a nyaki erek negatív eredménnyel záruló (intima minimálisan megvastagodott) UH vizsgálata után úgy döntött, hogy se a korom (köszi), se az alkatom (kösziköszi) nem predesztinál arra, hogy ér-eredetű legyen a problémám, úgyhogy előírta a nővéreknek, hogy ne adjanak Aspirin Protectet többet és tüntessék el a kanülömet.
Viszont észrevette az éjjeliszekrényemen az Algoflexes dobozt, alaposan kikérdezett a fejfájásaimmal kapcsolatban, s ezzel új irányt és értelmet nyertek a dolgok. 
Kedd déli 12 órára intézett nekem MRI-t. Ekkor péntek volt...
Végignéztem az ablakomból a Borvidék Félmaraton rajt utáni pillanatait - ott kellett volna lennem, azt hittem, megszakad a szívem, ugrott az Atom100+, de lesz-e Atom100, és különben is: futhatok-e én még egyáltalán??; kiolvastam 3 könyvet (egy rákelleneset, amelynek a szerzője pár év múlva megcáfolta teóriáit és belehalt a kiújult daganatába, majd egy lány igaz történetébe kezdtem, aki megőrült és ezt részletesen dokumentálta), kimerítettem a telefonom internetes adatforgalmi keretét, forródrótos kapcsolatban voltam F-fel, aki sokszor nehezen igazodott el az otthoni káoszban, de remekül helytállt anyukám és anyósom segítségével, szorgalmasan szállítottam a kávét az alsóbb emeletről magamnak és a szobatársaimnak, és ólomlábakon ugyan, de csak-csak eljött az a kedd. 
A mindent megmondó-mindent eldöntő MRI napja.

***

A mackós beteghordó 12 helyett már 10 órakor ott volt értem és átkísért a műtőblokkba. A beleegyező nyilatkozat kitöltése után (basszus, biztos nincs pacemakerem, fémprotézisem, agyi klipszem, bármimamifééém?) épp unatkozni kezdtem, mikor a morc technikusfiú szólított. Vésztjósló kattogás fogadott, mint egy ZS-kategóriás horrorfilmben, a helyiségben, ahol ott állt, mit állt, terpeszkedett a GÉP, hogy pár másodperccel később elnyeljen.

 

A monstrum (illusztráció)

Vanemagánmelltartó - jelentem, fémcsat nélkülivel készültem -, akkorjó, papucsáthagyjaott, feküdjönmozdulatlanul, nyomjamegagombothabármivan, hangoslesz, KEZDHETJÜÜÜK?
A gép dolgozni kezdett. Iszonyatos hangerővel zakatolt, sípolt, búgott, kerregett, úgy éreztem, a fejemben bent harsog, kiszívja a szememet, péppé zúzza az agyamat. Közben apukámra gondoltam, aki 3 hónappal ezelőtt már kibírta ezt. Mikor kezdtem megkönnyebbülni, hogy vége, rám szóltak, hogy továbbra se mozduljak, és a még ép vénámba belenyomták a kontrasztanyagot. Furcsa szagon és enyhe melegségen kívül semmit nem éreztem, viszont, mikor visszacsúsztattak a gép alagútjába, pánikrohamot véltem közeledni. Viszonylag könnyen leküzdöttem, miután meggyőztem magam, hogy nem vagyok allergiás arra a pár milli kontrasztanyagra, és nem egy MRI-szerkezet gyomrában fogok anafilaxiás shock miatt elhalálozni.
- Készenvagyunk! - hallottam 45 perc mozdulatlan fekvés után a morc technikus baritonját. Kóválygó fejjel imbolyogtam ki a helyiségből, azt sem tudtam melyik ajtón jöttem be, a technikus elirányított, de előtte kérte, hogy ne mezítláb menjek és legyek szíves visszafáradni a papucsomért... Alig vártam, hogy friss levegőt szívhassak.

***

Fél háromkor a kezelőorvosom invitált a szobájába, hogy megmutassa a felvételeket. Megmutatni? Nekem, a betegnek? Minek? Abban a pár másodpercben, míg beértünk, már a legsúlyosabb agydaganatot képzeltem el magamnak... Leült, leültetett, és mélyen a szemembe nézett. Azt hittem, ennyi volt, és szövegezhetem a végrendeletemet.
- Emma, nincs magának allergiája?
- Deeehogynem... - De mi köze ennek az agyamhoz?
Merthogy az orrnyálkahártyája teljes hosszábban megvastagodott, az arcüregében akut és krónikus gyulladást is találtunk. Ezek a leglényegesebb eltérések, amit az MRI kimutat - mellékleletként. - A nyakába tudtam volna ugrani örömömben. Az 5 nap alatt érzett, belsőmet alattomosan emészgető, az életemet átértékelésre kényszerítő rettegés egy csapásra szertefoszlott.
A továbbiakban rózsaszín felhőben derengtek a doktornő által a képernyőn aprólékosan megmutogatott szeletek az agyamról, még a belsőfül csontocskái is látszottak a horrorba illő felvételeken, a bölcsességfogam, ami soha nem nő ki valószínűleg, a szemgolyóim, az agytekervényeim, a kisagyam, az agytörzsem, jóformán még a gondolataim is.
És egy folt a bal agyféltekémben.
Ó, ne aggódjon. Ez is rendellenesség, de nem túl nagy, fokozott jelmenetű elváltozásnak hívjuk, látható ilyen, bár kisebb, a jobb agyféltekéjében is. Nem tudjuk, mitől keletkezik, az bizonyos, hogy az olyan migrénes emberek agyában, mint amilyen maga is, előfordul. 
Felírt egy gyógyszert a fejfájások megelőzésére, és kérte, a héten maradjak még otthon. A csütörtöki tüneteimet stressz is okozhatta - több szó a bal kezemről nem esett.
Hívtam F.-et, hogy jöhet értem. Mikor megérkezett, a nyakába ugrottam.
Búcsúzóul visszatekintettem a kórház épületére, az angyalra a homlokzaton. Mikor megérkeztem, törött szárnyúnak láttam, most pedig szinte suhant.  



Az őrangyalom. Az egyik. :)


***

Köszönetnyilvánítás-féle következik.
Mindenekelőtt Magdinak, a munkatársamnak, aki látva, mit művelek a vízforralóval és a csuklómmal, orvoshoz zavart. Dr. Barok Józsefnek, a háziorvosomnak, aki nem engedett ki a biztonsági zónájából, és kórházi bent-tartózkodásom alatt minden hétköznap felhívott (volt, hogy többször). Dr. Takács Andrásnak, az SBO orvosának, aki szelíd erőszakosságával rábeszélt arra: nem lenne jó, ha hazamennék. Dr. Molnár Gabriella neurológusnak, aki lelkiismeretesen jött naponta jó párszor, vizsgált, nyugtatott, egyenrangú partnerként kezelt, és magyarázott. A szobatársaimnak, ErzsikénekMarikának és Tündinek, akik súlyos betegségük ellenére erőt adtak nekem. A nővéreknek, akiknek velem ugyan nem  sok dolguk akadt, de tanúja voltam mindennapi heroikus erőfeszítéseiknek, amit betegtársaimért tettek. 
Orsinak, aki behozta a szemüvegemet.
Zsuzsikának, aki értem futott a Borvidéken, és a gyönyörű érmét nem csak nekem ajánlotta, hanem oda is adta... Kiakasztottam a közös munkahelyünkön, hogy mindig, mindenki lássa a küzdelemnek, az önfeláldozásnak, a sportszerűségnek és a nagylelkűségnek ezt a fantasztikus példáját.
Istvánnak, aki megerősített abban, hogy a kórház épületén valóban egy angyal van. 
Zukkerbergnek és társainak, hogy az általuk létrehozott Facebookra kiposztolt infúziós fotómnak köszönhetően több, mint 100 ismerősöm kívánta nekem a legjobbakat és érdeklődik azóta is, a futós társaimnak, Krisztinek és Anitának, akik meglátogattak - és jól tették -; családtagjaimnak, barátaimnak, munkatársaimnak, akik engem ismerve, vagy hetedik érzéküktől vezérelve nem látogattak meg - és ők is jól tették -, viszont akár naponta többször felhívtak; az öcsémnek, hogy átvállalt tőlem feladatokat és tudtán kívül egy kis életkedvet öntött belém, a szüleimnek és anyósoméknak, hogy millió gondjuk és fájdalmuk ellenére segítettek F.-nek gyereköltöztetni-gyerekvigyázni-gyerekvigasztalni-gyerekszórakoztatni és nem hagyták a családot éhen pusztulni, HannánakÁrminnakÁlmosnak, hogy ügyesen kibírták nélkülem ezt a pár napot, és az életem másik felének, F.-nek, aki mint  eddig minden rosszban, most is mellettem állt, tartotta a frontot itthon, tartotta a lelket bennem, és nagyon szeretett.













Nem voltam beteg, de akár az is lehettem volna. Az öt  nap bizonytalansága sok mindenre megtanított, átértékeltem néhány dolgot az életemben.  A legfontosabb, ami publikus is: soha nem tudod reggel, mikor becsukod magad mögött az ajtót, hogy este kinyitod-e azt újra. A rossz dolgok valóban csak mással történnek meg. Egészen addig, míg...
Az angyalok most is vigyáztak rám.

2015. március 6., péntek

Alternatívák

Kis falunkban túl sok lehetősége sportolásra a gyerekeknek nincs. Kérdeztük is Álmost, mit szeretne, ha nagy lesz: táncolni, mint Hanna, vagy focizni, mint Ármin? Ő azt felelte:
- Bicikliverseny győztes akarok lenni.


2015. február 21., szombat

Migrón barátja

Álmos mesél:
- Anya, új kisfiú jött az oviba, úgy hívják, hogy Migrón (???? - azt hiszem, Nimród, de nem tudtuk megfejteni teljes biztonsággal...), és van egy barátja. Tudod, ki az?
- ...
- Én!


2015. február 14., szombat

Gól

A fiúk egy rongylabdával fociznak a nappaliban. Apjuk rájuk üvölt, mert már huszadszor találják telibe a szobanövényeket. Álmos jön hozzám panaszkodni:
- Nem is rúgtuk meg a virágot, csak kivédte a labdát...
Jó kapus a fikusz, nemhiába.


2015. január 23., péntek

Ronaldó

Világ életemben "szerettem a focit" (kábé annyira, amennyire Gálvölgyi János. ;-) )
Árminom viszont teljesen megőrül érte. El is volt keseredve, mert elmaradt az edzés ma (bár egyet már lenyomott iskolaidőben, a Bozsik-programosat Feri bácsival). 
Este próbáltam kárpótolni, talált egy filmet Ronaldó technikájáról, gondoltam, megnézem vele. Én 10 percig bírtam, ő még most is azt sasolja.


Sose gondoltam volna, hogy nekem az életben valaha is focimeccsekre kell majd járnom (ahol valószínűleg pont engem fognak majd szidni... :S :D ) 


2015. január 21., szerda

Amikor Mörfi írja a forgatókönyvet

A hét lúzere címre szeretnék pályázni jelentem tisztelettel.
Az úúúgy volt, hogy.
Álmos hétfő reggelre belázasodott, de nagyon. Apja itthon volt, mert épp kontrollra kellett mennie a "rossz" vére miatt a kórházba. Így, a vérvételét lerendezte, megkapott egy patológiai leletet, miszerint - leegyszerűsítve - nincs rosszindulatú vérképzőrendszeri betegsége (leszámítva a már meglévőt), remekül megnyugodtunk, főként, hogy erről a klinikai vizsgálatról nem is tudtunk. :)
Ezt követően a legkisebbel beveretett Paksra az orvosunkhoz, ahonnan ismét lórúgás dózisú antibiotikummal távozott. Én a melóhelyemen idegeskedtem szét magam, hogy mi lehet itthon - annak ellenére, hogy tudom, jó kezekben vannak a gyerekek akár az apjuknál, akár a nagyszülőknél, de azért mégiscsak... Jah, és aznap lekéstem két buszt. Azt, amelyikkel a munkába menni szoktam, és azt, amelyikkel hazajönni. Mindkettő elment az orrom előtt. De ez már csak a hab volt a tortán.
Álmosom olyannyira rosszul és lázas volt, hogy kedden szabadságot vettem ki, és otthon maradtam vele. Úgy beszéltük, szerdán már megyek, ami azért lenne igen fontos, mert egy szervezeti átalakítás miatt - ámbár saját kérésemre - "cégen" belül helyet váltok, és ügyfeleket, aktákat kellene oda-vissza passzolgatnom ehhez február 2-ig, amíg nem árt megismerni némileg a jövőbeni munkám törvényi és szakmai hátterét is. Na, de gondoltuk sebaj, egy nap nem a világ, majd betanulok a hét többi napján.
Igenám, csakhogy Álmos kedd éjjel össze-vissza hányta magát, az ágyruhát és 3 garnitúra pizsamát, még mindig lázasan. Kinek van szíve így otthon hagyni? Nos, nekem nem volt, főleg, hogy ma reggelre is csupa láz volt még. Egye fene, szerdán még maradok vele, majd csütörtökön megyek dolgozni... 
Így is volt ez délelőtt 10 óráig, amikor Hanna osztályfőnöke telefonált, hogy a lányzó beteg, ha tudom, vigyem haza. Tudtam, ugyanis a legkisebbel épp itthon voltam ugye... Hanna sírt az elesettségtől és a láztól, apja most vitte be a gyerekorvoshoz (és vesz Árminnak focicipőt), míg én őrzöm Álmos délutáni álmát itthon. Munkahelyre ismét telefon: bocs, de csütörtökön se megyek...
Apukám félt, hogy ki fognak rúgni. De mondtam neki, hogy szerencsére ez nem az a munkahely, mert itt Emberek dolgoznak... Viszont a szabadságom szép lassan így elfogy nyárig. Anyukám pedig azt kérdezte, nem tudom-e hazahozni a munkát? Visszakérdeztem: amennyiben itt szeretne  látni homlesszeket a nappalinkban, szívesen hazahozom őket. :D
Ja, és fáj a torkom meg a fülem, mert miért is ne.
(Ezen kívül péntek óta nem futottam és elvonási tüneteim vannak, de ezt már csak zárójelben merem megjegyezni.)
Ehh.


 

Álmos kedden, egy jobb pillanatában. Máglyarakást készítettünk.



Hannika (így hívják az osztálytársai :) ) ma, lázcsillapító után, orvos előtt.

Félévi(k)

Tegnap hazahozták a kölkek a bizonyítványt. Mielőtt Árminét megnéztem, apjuk a fülembe súgta: "Dicsérd ám meg..." :) Kell is a megerősítés, ugyanis nem lett nagyon fényes egyiküké sem. Ennek ellenére Ármint valóban szétdicsértem, mert, mikor nekiindult az iskolának, azon imádkoztam, hogy jaj, csak kettesekkel rugdalják át valahogy szegény párát... Ehhez képest csupa "jó" minősítést kapott, tornából pedig kiválót. Focista lesz, nemhiába. :) (Edzéseken mindig dicsérik, és alig várja, hogy mehessen rúgni a bőrt.) Nagyon rondán, pontatlanul ír, nem rajzol szépen, ez általános probléma. Matekból tele van csillagos pirosponttal a füzete, de a 91 százalékos felmérője mellé bealakított egy 72 %-ost is, aztán annyi lett a matek ötösnek.  
Hannám hozta a szokásos formáját: a készségtárgyakból színötös és irodalomból is, a többi (tehát a lényeg: matek, környezet, nyelvtan, német) négyeske. Azt mondta neki az osztályfőnöke, hogy, ha tartja ezt a szintet felsőben, akkor nem lesz gond. Nem bánnám, ha tartaná, mert már megterveztem a jövőjét... :D Szeretném, ha a szomszéd város gimnáziumába menne, ami úgy gondolom, egy átlagos iskola, se nem elit, se nem gyenge. Onnan pedig, mivel még mindig tánctanár szeretne lenni - és emellett most éppen állatgondozó -, elmehetne főiskolára. 
Míg Árminnal elég sokat gyakorolunk, mert muszáj (rendszerint dührohamok keretében, amit két szó leírása között produkál általában), addig Hannával nem tanulok itthon. Ha nyúznám, biztosan jobb lenne a bizonyítványa, de úgy gondolom, elég neki az iskolai stressz, nem kívánnám tönkretenni se a gyerekkorát, se az egészségét.
A jelmondatom most is: csak rosszabb ne legyen.



2015. január 20., kedd

Szülibuli

Hanna születésnapi zsúrját több, mint egy hónappal az igazi születésnapja után tartottuk, mert korábban vagy betegség volt, vagy karácsony.
Nagyon készült a kisasszony, én féltem tőle, hogyan fér el itt tíz gyerek meg három saját, de megoldódott. Úgy láttam, mindenki nagyon jól érezte magát. Volt szendvics, torta, palacsinta, gyerekpezsgő, Erzsimama barack-sütije.
Ármintól tartottam kicsit, nem veri-e szét a hisztijével a partit, de jól eljátszott három kislánnyal. Álmossal se volt gond, mert szinte az egészet átaludta.
Nagyon sok kedves ajándékot hoztak a kis barátok Hannának, aki szombat óta rakosgatja és nézegeti ezeket... :) 
A torta pedig isssteni volt.