Bizonyítvány

Nem szeretném megismételni a tavaly év végi nyavalygásomat Hannusom tanulmányi előmenetelével kapcsolatban, ha mégis megtenném, akkor bocs (elsősorban Hannától). :)

Három négyes, ráadásul a legfontosabb tantárgyakból fityeg a kék könyvecskében, tükrözi a rengeteg betegséget (108 óra hiányzás), és azt, hogy Hannát mennyire nem izgatja az iskola. :P Nagyon keveset tanultunk együtt, nagyon keveset gyakoroltunk, mert azt vallottam, a 8 óra suliban töltött idő után én ugyan már nem nyúzom.  Ő megtanulta, ahogy érezte, a leckét, a környezetet meg a verseket kérdeztem ki tőle, de ezeket se mindig. A jegyeken látszik egyébként, mikor hiányzott... :( Környezetből év végére nagyon szépen feljött, csak ötösei voltak, 4,5-re kapott négyest végül, de valószínűleg azért, mert az első félévben (akkor volt több a hiányzása is) négyes volt. A tanítói mondták egyébként, hogy épphogy lecsúszik az ötösökről mindig, matekból is, úgyhogy ez nem is bánt annyira, legyen erős négyes, mint gyenge ötös...

Naigen. Gyenge. A nyelvtant az utolsó pillanatban tudta csak kijavítani, hogy ne hármas legyen év végére... Úgyhogy azon tényleg lenne, lesz mit gyakorolni. (És az irodalom tantárgyi dicséretről is az utolsó pillanatban csúszott le... :) )

Hm. Mikor a barátnője (jeles tanuló, de ő tényleg rajta van az ügyön, amellett persze, hogy jó esze is van) megkérdezte, mi szeretne lenni, és Hanna azt mondta, hogy táncot szeretne tanítani gyerekeknek, kinevette... Merthogy ő (a barátnő) doktor akar lenni. Mondtam is nekik: nem lehet mindenki doktor, mi is lenne akkor... :D

Becsületes ember legyen belőle, szeresse majd a munkáját, akármi is lesz az, és legyen minél tovább gyerek, játsszon sokat és ne stresszeljen a jegyein (arra itt vagyok én... :P )... És őrizze meg még sokáig a tiszta, rosszindulat-mentes gyermeki lelkét, és a báját, ami miatt olyan sokan szeretik.

Szép és örömteli vakációt neked, drága kicsi lányom. :)

A 6 híján 20 története

Tegnap F. végre kettőig dolgozott - és nem estig -, így ezt megünnepelvén, és, mert a múlt héten csak 12,1 km-t tudtam összeszedni futásilag, gondoltam, mennék egy huszast. Talált Móni egy jó útvonalat, alig vártam, hogy kipróbálhassam, az első felét már ismertem, betonúton majd földúton vezet, gyönyörűséges tájakon, illatokkal, csenddel, fantasztikus élmény. Meg is terveztem a térképen, merremeddig.

Dehát ember tervez, ugye...

Az eleje, 3,2 km-ig, vagyis egészen a földút kezdetéig egész jól ment. Aztán... Affene tudja, honnan lett a földes úton ekkora por, hisz bő egy hete még nem volt, most viszont a bokámat verdeste jóformán, és irtózattal vettem tudomásul, hogy csordogál befelé a cipőmbe... Nem jó érzés, és az sem, ahogy a futás közben felverődő porszemcsék hátul rátapadnak a lábszáramra.

Kemények vagyunk, mint a kád széle, por ide, vagy oda, trappoltam a megszokott útvonalamon, mígnem egy teherautó (pótkocsiból rögtön kettő is volt neki) veretett velem szemben, hatalmas porfelhővel a háta mögött, mint egy Spielberg-filmben... Beugrottam előle és a felhője elől a kukoricásba, a sofőr rendes volt, amennyire tudott, lassított, de nem ért az szamócát sem, mindenesetre respekt neki. (Nem szeretném tudni, mit gondolhatott rólam, közben, de az biztos, hogy kétségbe vonta az épelméjűségemet...)

Elült a porvihar, és már 2 sor kukorica között mentem tovább, mert ott nem süllyedt annyira a homok (viszont csapkodtak a kukoricalevelek rendesen).

Végre aztán, kellemes szakasz következett, egészen Hegyespusztáig, ahol rátértem a betonútra.

Az úttal párhuzamosan, egy gazdaságban, 2 jól megtermett kuvasz úgy gondolta, versenyt fut velem, jónéhány méterre voltak ugyan, de megrémültem tőlük, eszembe jutott, hogy tépte szét kishíján F. karját a saját kuvasza. Ha a kutyák kiszabadulnak, akkor belőlem csak egy pár futócipő marad, vagy még az sem... Megálltam és vártam, mikor érnek a kerítés végéhez és rontanak nekem... Közben arra kanyarodott egy traktor, meg is állították, kiszóltak nekem, ne féljek, a kutyák nem tudnak kijönni... Én elhittem a két jóembernek, és futottam tovább, de alig vártam, hogy visszatérhessek a másik, Móni által leírt földútra.

Na, azon aztán tényleg nagyon jó volt futni! Lejtett kicsit, nem volt hepehupás, leszórták murvával,a táj változatlanul csodás, vadászles, búzatáblák, hegyekvölgyek... És aratás. Traktorok, pótkocsik, teherautók. Gondoltam, ezt megint nem úszom meg... Azonban ismét rendes emberekkel találkoztam (ennyi jófej ember, azt hittem, a világon nincs), és nem indították el a teherautókat a learatott gabonával, amíg el nem megyek mellettük. (Vagy csak meg akarták nézni a pinki rövidnadrágomat közelebbről - ezt már sose tudom meg. :D )

Aztán vége lett az idillnek, por ismét bokáig, újabb teherautó, ugrás a kukoricásba, porvihar, már sarat köptem, gondoltam, na most elég. Nem lesz huszas. Haza akarok menni fürödni. Most.

6 km volt vissza. A betonútra értem újra, végre, és olyan migrén jött rám, hogy csak csukott szemmel tudtam jóformán totyogni. Amikor kinyitottam a szemem, akkora bogár repült bele, mint egy dinoszaurusz. Őrülten fájt, a kontaktlencsém a szememen volt, a kezem szürke a mocsoktól, papírzsepivel nyomogattam, hátha kimászik a dög... 

Azt hittem, sose érek haza. A cipőmet kiporoltam, a ruhámról lesöpörtem a por egy részét (szürke volt mindenem), aztán dokumentáltam, hogy úgy nézek ki, mint egy szénbányász.

 

Ma aerobikra megyek, vééégre, mert az is nagyon hiányzik... És a torna legalább "steril". :D 

Barca

Mindenekelőtt leszögezem: Ármin nem egy nagy VB-rajongó (velünk együtt, kábé azt se tudjuk, hogy most zajlik; a focicsapatokat se ismeri), de focizni szeret. Meséli:
- Viktor mondta, hogy tegnap a Gergővel együtt fociztak, és egyszerre rúgták a labdát és kiszakadt a háló!
- Hol fociznak Viktorék, a szentgyörgyi focicsapatban?
- Nem! A Barcelonánál!

:D

Három éves

Drága kicsi királyfi, ma 3 éves lett... :) Rajong a tortákért, így ma én is sütöttem neki, holnap anyósomtól kap, jövő vasárnap pedig egy igazi, spongyabobos torta lesz az övé. Hanna is meglepte, jégkrémes dobozból csinált neki tortát, az úrfi azzal a fején rohangált fél délelőtt.

Imádnivaló, cserfes, jópofa rosszaság.

Már 3 évvel ezelőtt éreztük, hogy nem lesz egyszerű eset, ez a születése történetéből is kiderül, amit 2 héttel a világra jötte után írtam meg és az ő babablogjából másolom most ide. Nem lett rövidebb, úgyhogy csak a kitartóaknak ajánlom olvasásra.

ÁLMOS BULCSÚ SZÜLETÉSTÖRTÉNETE 

Nos, akkor elkezdem. Hosszú lesz és folytatásos, sokaknak unalmas, de ők úgysem olvassák. Nekem viszont (szép) emlék, és ez a lényeg. :D :D

PÜNKÖSDVASÁRNAP, MAJDNEMHALÁSZLÉ

Mint már említettem valahol, vasárnap elég furán éreztem magam; azt hittem, a cseresznye, de nem az volt, ez délelőtt 11 órára kiderült. Megsütöttem a sütit, amit az aznapi halászlépartira ígértem barátnőmnek, aztán lefeküdtem, de a fura érzés csak nem múlt el, sőt, határozottan fájni kezdett. Elmentünk azért a délutáni bulira, mondván, legfeljebb majd Ritáéktól megyek szülni... Úgy is lett. Vagyishogy: úgy indult... %rolleyes% Álmos egyre egyértelműbb jelét adta, hogy jönni akar (részletekbe inkább nem megyek bele, aki már szült úgyis tudja, aki nem, az meg inkább ne is akarja tudni :P), bár még mindig a bordáim alatt kapálózott igen aktívan. Annak ellenére, hogy a medencémet még nem akarta szétfeszíteni - mint a többiek a végén -, olyan erős méhösszehúzódásaim voltak, hogy úgy gondoltam, menni kellene, nehogy úgy járjak, mint Árminnal, akivel 3 ujjnyi méhszájjal értem be a kórházba, szinte éppenhogy. Úgyhogy fájó szívvel hagytam ott barátnőméket - akik egy sörben fogadtak este 7-kor hogy 10-re gyerek lesz - mondanom sem kell, hogy barátnőm elvesztette a fogadást -, és a gyerekeimet (nem sok kellett, hogy el ne bőgjem magam), meg a készülő halászlét, és hazajöttem csomagolni, polcokat címkézni és elköszönni a neten (ebből adódott is némi probléma, ugyanis drága anyósom innen tudta meg, hogy szülni készülök - én csak azért nem hívtam fel rögtön, hogy ne idegeskedjen potyára. Zokon vette, hogy nem szóltam neki azonnal, de anyukámnak is csak azért csörögtem, hogy jöjjön, vigyázzon a kölkekre, amíg szülünk. Szóval, a konzekvencia: legközelebb majd óvatosabb leszek, és amit nem mondhatok el senkinek, nem mondom el mindenkinek).

CSAK EGY...

Bezötyögtünk a kórházba hát, a szülőszobán az a szülésznő - is - ügyelt, akinél Ármint szültem, megörültem neki rögtön (jól esett,hogy ő is megismert engem, 4 év és többszáz szülés távlatából...). Aranyosak és közvetlenek voltak mindketten, felvették a lexikonnyi adatomat, megmérték a medencémet (és rákérdeztek, hogy simán szültem-e a gyerekeimet :O), aztán átöltöztem és orvost hívtak. Közben kiszóltak a férjemnek, hogy ne idegeskedjen, csak a szokásos adminisztráció folyik... Az ügyeletes orvos megvizsgált és közölte, hogy egy ujjnyi a méhszáj... Eeegy??? :O Itt már tudtam, hogy ebből nem lesz baba, nemhogy 10-re, de reggelre sem... :( Az NST mutatott összehúzódásokat, amelyek egyébként csúnya módon csökkenni kezdtek, ahogy beértünk a szülőszobára. Pszichés alapon, gondolom, mert hallottam már ilyenről. Az orvos nagyon aranyos volt, elmesélte, hogy felhelyeznek osztályra mert előkészítésnek ilyen státusznál nem sok értelme van, de ebből még bármi lehet.

DE NEM LETT

Háromágyas szobába cuccoltak fel, nagyon helyes szobatársak közé, akikkel még csevegtem kicsit, miután apjuktól könnyes búcsút vettem. Aztán egész éjjel nem aludtam, a szokásos kézfájdalmaim miatt, meg a hol 10 hol 7, hol 5 perces fájások miatt, amik csak visszatértek, és az otthon már tapasztalt, "nemmozduloknembeszélek" erősségűek közül valók voltak. Reggelre persze elmúltak megint... Ügyeletes ismét rendes volt, hívott, hogy megvizsgál, ha már végigszenvedtem az éjszakát, hááátha... De nem. Méhszáj bő egyujjnyi, amit az orvos haladásnak könyvelt el, én viszont bőgni tudtam volna... Csináltak egy ultrahangot is, néztek áramlást, minden rendben volt, Álmost 3089 gr-osra becsülte a doki (egy másik), és ő is megjegyezte, hogy kisebb az átlagnál... Kiírtak nekem egy "pozé"-nak becézett beavatkozást is, ami abból áll, hogy figyelik a baba mozgását, szívműködését és az én méhtevékenységemet, miközben oxitocint adagolnak infúzióban; azt szűrik le az eredményből, hogy reagál a terhelésre, nem szenved-e oxigénhiányban a bébi. Nos, Álmos nem szenvedett. Én annál inkább. Lettek szép fájásaim az infúziótól, majd amikor lekapcsoltak róla, el is múltak szépen újra... Már kezdtem berendezkedni arra az eshetőségre, hogy június 23-ig a kórházban maradok. Apjukkal még a gobelinemet is behozattam... 

SÉTA, SÉTA

Egész nap mászkáltam, emeletről-emeletre, az udvaron, mindenhol, a hőségben hátha Álmos lejjebb kerül, üres volt a kórház pünkösd lévén, úgyhogy megtehettem. F. jött délután látogatni (kértem, hogy a gyerekeket ne hozza, mert láttam előre, baj lenne belőle; már attól is sírva fakadtam, hogy mesélt róluk, borzasztó volt nélkülük... :(); egy órán át lent keringtünk a parkolóban. Időnként megálltunk, mert a fájások megint elkezdődtek (ez is volt a séta célja). Féltem, hogy, ha mégis másnap szülök, F. nem tud bejönni hozzám, hisz a munkahelyén nem lehet őt elérni... Kértem Álmost, hogy vagy igyekezzen, és még reggel 6 előtt induljon el, vagy maradjon bent délután kettőig...

VAKLÁRMA 2.

A szülésznők azt mondták, bármi történik, szóljak, hát, én este 10-kor úgy gondoltam, bármi történt és szóltam. Szülőszobára le, NST (5 perces fájások), másik ügyeletes orvos vizsgál: még mindig bő egyujjnyi, menjek vissza az osztályra. Felfelé a lépcsőn magamban anyáztam, hogy miért nem egyforma kézzel áldotta meg a sors az orvosokat, mert nem lééétezik, hogy reggel óta nem történt semmi és még mindig feleslegesen kínlódom... Ugyanakkor megfogadtam, hogy én többet nem szólok senkinek, csak, ha elfolyik a magzatvíz... Visszamentem a szobába és kínlódtam tovább, 10 percenként látogatva a mellékhelyiséget. Mikor úgy gondoltam, hogy lezuhanyozom, mert a meleg víz jót tesz, a nővér utánam jött és megkérdezte, jól vagyok-e... Mondtam, jah, 3 perces fájásokkal, de megvagyok, igen. Jött a szülésznő (Andi) is, és újra lekísért a szülőszobára. Hajnali fél 3 volt.

ELINDULT

Csodáltam, hogy a szülőszobán ügyelő szülésznő (Zsuzsi) nem kapott agyvérzést, mikor ismét meglátott, de nem, nagyon kedves volt. NST újra, majd vizsgálat - ugyanaz a magas, szőke fiatal doki volt, aki 10-kor, a párna nyomaival az arcán, szegényt másodszor keltették fel miattam, de nagyon rendes volt most is); és mondta a jó hírt: kétujjnyi.%mrgreen% (Há-há, kezdhettem reménykedni; Hannával ugyanilyen paraméterekkel értem be 6,5 éve a kórházba és rá 4 órával megszületett...) Kiadta, hogy készítsenek elő a szülésre, utána szóljanak dr. Vé-nek. Az előkészítés egyik része a beöntés, ami nagyon kellemetlen ugyan, de szerintem kifejezetten hasznos. (Természetes szülés hívei most megkövezhetnek.) Háromnegyed órát kell kuksolni utána abban a bizonyos helyiségben, majd zuhany és irány a szülőágy - ahonnan már nincs leszállás... (Természetes szülés hívei ismét felhördülnek, gondolom.) Szülésznő (Zsuzsi) kapcsolt nekem zenét, kötött be egy kanült, mondván, azon át majd mindenféle finomságokat fogok kapni, és magunkra hagyott a talpig zöldbe öltöztetett emberemmel, akinek még akkor szóltam, mikor harmadik - utolsónak remélt - körömet tettem meg a szülőszobára. Ekkor még volt erőm röhögni azon, hogy a zöld ruha ujjain zsinórok lógtak, és F. azon poénkodott, hogy a háta mögött köti meg, mint a kényszerzubbonyt. A fájások között hallottam még, amint Zsuzsi hívja dr. Vét telefonon (4 óra lehetett), aztán csak arra emlékszem, hogy F. kezét szorítottam brutális módon. Fél 5-kor valahonnan a távolból meghallottam az orvosom hangját, és megnyugodtam, hogy baj már nem lehet... Jött, megvizsgált, kétujjnyi, én magamban megint átkoztam a sorsot, hogy miért nem adott a dokiknak egyforma kezet, mert ez nemlééétezik, etc., etc.... Mondta, hogy nem vizsgál meg gyakran, ennek én kifejezetten örültem, kérdezte, kérek-e gázt, naná, hogy kértem...

GÁZ

A nitrogén-oxidul (régi nevén kéjgáz, ugye) most is bevált, mint az előző két gyerekemnél. A fájdalom nem csökken tőle, de az ember valami fura, testen, téren, időn kívüli pozícióba helyezkedik általa, miközben a tudata és a gondolatai kristálytiszták maradnak. Nos, én úgy szívtam a maszkon át, hogy még a homlokom is behorpadt tőle... Az átmeneti szakban (így hívják a tágulási és a kitolási szakasz közti állapotot, amikor szerintem a legelviselhetetlenebbek a fájdalmak) már a gáz sem volt jó, 4-5 kegyetlen méhösszehúzódás után éreztem, hogy Álmos megunta és elindult kifelé.

KITOLÁS - MINDEN ÉRTELEMBEN

Ezen érzésemnek azt hiszem megfelelően határozottan (konkrétan: üvöltve) hangot is adtam, mire dr Vé berobbant a szülőszobába és meglepetten kérdezte tőlem, hogy "jön a baba, Emma?"majd konstatálta, hogy tényleg jön a baba, és bíztatott, hogy nyomhatok. (Ez volt a varázsszó.) Namost előző két szülésem után úgy gondoltam, a legkönnyebb szakasz ez az utolsó, hisz az ember már aktívan tud közreműködni a folyamatban,és valami hihetetlen őserő szállja meg. Az őserő azonban ezesetben elhagyott, vagy nagyon fáradt voltam, de borzasztó volt, hogy mit szerencsétlenkedtem össze (úgy érzem). Az egyik szülésznő kért, hogy támasszam a lábam az oldalába (azóta gondolom fél vesével él szegény), a dokim ott drukkolt mellettem és talán könyökölt a hasamba is, erre nem emlékszem (mint ahogy arra sem, mikor folyt el a magzatvíz, csak azt láttam utólag, hogy még az ágy mellé tett papucsomra is ráömlött); a másik szülésznő is instrukciókat adott, pl. azt, hogy ne a fejembe nyomjak, és, hogy nagy levegőket vegyek (ájjáj, mikor a kicsi levegő is nehezen jött...), de türelmesek, kedvesek voltak, és nagyon sokan lettek hirtelen (műszakváltás volt gondolom...) Próbálták a gátvédelmet is, de Álmos elakadt. (Az orvosom utólag mondta, hogy nem volt már szívhang, a köldökzsinór pedig a nyakára csavarodott); úgyhogy doktorVé hozta a szikét és vágott (érzéstelenítés nélkül)... Bánta a fene akkor, sőt, szinte örültem is neki, mert Álmosért aggódtam veszett módon, a szülés ezen része ugyanis kísértetiesen emlékeztetett a 8 évvel korábbi, első szülésemre, aminek során Andris fiamat elvesztettük.

ISTEN HOZOTT

Aztán hirtelen vége lett, én pedig bőgtem a megkönnyebbüléstől, aztán meg azért bőgtem, mert Álmos Bulcsú (aki 5 óra 25 perckor, 3250 gr-mal, 50 centivel, 35-ös fejkörfogattal és 33-as haskörfogattal látta meg a napvilágot) hallgatott. Szép színe volt (mint később kiderült, gyönyörű, 10/10-es Apgart produkált), de nem sírt, és engem hiába próbáltak megnyugtatni, amíg meg nem hallottam a hangját, rettegtem. (Dr. Vé tartotta fölé az oxigént, a köldökzsinórt sem vágták még el, a szülésznők élesztgették, tornáztatták, mire aztán magához tért végre - és onnantól viszont semmiképpen nem akarta abbahagyni az ordítást. A világ legszebb hangja volt ez. Annyira üvöltött aztán, hogy azt sem hallottam, amit nekem mondanak... Apjuk nagy örömére elvághatta a zsinórt, megnézhette, amikor fürdették, aztán hozták vissza nekem, ott volt velem, amíg dr. Vé összestoppolta a sérüléseimet (kábé úgy éreztem magam, mint akit széttrancsíroztak, de kit érdekelt ez akkor, mikor ott üvöltött a batyu a kezemben... Anya lettem megint. Doktor Vé, dolga (volt sok...) végeztével aztán gratulált F-nek, aztán nekem, aztán megint F-nek %mrgreen%; maradtam még a szülőszobán kötelezően, közben hoztak teát, meg vizet, a takarítónéni is megérkezett és felmosott (nem engem, körülöttem); F-fet pedig hazaküldtem. A 2 óra szülés utáni megfigyelést követően szépen lemásztam az ágyról és átsétáltam a gyerekágyas osztályra. Ugyanabba a szobába és ugyanarra az ágyra kerültem, mint ahol Árminnal feküdtem ezelőtt 4 évvel.

MOST

Tíz nap telt el a szülés óta. Olyannyira szépülnek az élmények, kezd feledésbe merülni az utolsó hetek fájdalmas kínlódása (a zsibbadás, az ízületi fájdalom, a nem alvás, a lábdagadás, légszomj és tehetetlenség); a 2 napig tartó vajúdás és a gyors, de nehéz szülés, hogy néha már felmerül bennem, hogy de jó lenne még egy kislány... (Doktor Vének egyébként kifejtettem, mielőtt hazajöttünk a kórházból, hogy én már többet nem szülök, de azt mondta, ezt majd még megbeszéljük... Naná, ha tőle függne, minden kismamája tíz gyereket szülne. Mindenesetre abban "megállapodtunk", hogy, ha elindul egy új élet, azt hagyjuk megérkezni (az meg már csak rajtunk múlik, adunk-e neki esélyt egyáltalán ;-)). Egyébként anyukámnak igaza volt (ezt persze mindig tudtam magam is): szülhetek én bármennyi gyereket erre a világra, az az EGY mindig hiányozni fog. :(

THANK'S

Most pedig, mint az Oszkár-díj átadásán: nagy-nagy köszönet Andi, Timi, Eszter, Zsuzsi szülésznőknek (és annak a szülésznőnek is, akinek az oldalába léphettem és cserébe még a nevét sem sikerült megtudnom); továbbá dr. Varga József főorvosnak, akinek nem kell reklám, de a nevét mostmár kiírom ide, mert megérdemli, hisz három csodás gyerekemet segítette a világra és egyszer sem kellett csalódnom benne; nagyszerű ember és kiváló orvos. :)

Na, és persze köszönöm az immár négyszeres Nagy Magyar Apának %mrgreen% :D; az anyukámnak, aki lábatörött dédim mellett rohangált hozzánk is, apukámnak, aki a sérvműtétje előtti felfokozott idegállapotában is elviselte a kölkeimet, anyósomnak és apósomnak, akik ugyancsak anyjukapjuk helyett anyjukapjuk voltak a gyerekeknek; továbbá köszönet Misinek és Ritabarátnőmnek is, aki 24 hetes várandósan bevállalta még azt a bizonyos halászlépartit és pünkösd vasárnap késő estig vigyázott a lányomra. Meg úgy általában mindenkinek köszönöm, aki szorított nekünk. :)

Néhány percesen, még a szülőszobán...

 

 Pár naposan. :)

 

Manapság.

Tolvaj

Vettem magamnak izoitalt, betettem a spájzba, gondoltam, jó lesz az még később is... (Fatornyos kis falunkban ilyent nem lehet kapni, legalábbis eddig nem tudtam itt beszerezni, így Paksról mindig hozok magamnak 1-2 flakonnal.)

Álmoskám drága szívem feltűnően sokat mászkált ma a spájzba és feltűnően keveset volt szomjas... Késő délután megtaláltam ennek okát:

(A címke alá ér a cucc.) Szép kék is, finom is... Kibontotta és jóízűen elkortyolgatta. :D

Gemenc

Megünnepelve, hogy apjukat kb 1 hónapnyi folyamatos 12 órázás után végre huzamosabb időre is látjuk, kitaláltuk, hogy elmegyünk a Gemencbe kisvasutazni.

Napersze.

Itthon a neten feltúrtam, hogy honnan indul és mikor és hogyan a járgány, és egy paksamétányi menetrenddel és tájékoztatóval útnak is indultunk szombat délelőtt.

Bárányfokra érkezve konstatáltuk, hogy sehol senki, csak néhány autó, de azokkal többnyire kutyasétáltatni érkeztek. Nagy nehezen, egy vaskerítés mögött megtaláltuk a kisvonat állomásához vezető utat, és rá kellett döbbennünk, hogy rettenetesen sok a szúnyog, nálam pedig semmi vegyszer ellenük. (Legközelebb a szomszédba is szúnyogriasztóval engedem csak a kölkeket, eskü! ) Apjuk kiállította a napra a gyerekeket velem együtt, mondván, ott nem csípnek, hát dehogynem. Ármin kínlódott, hisztizett, kavicsot dobált, kész volt, a vonat sehol, az "állomás" kihalt. 

Egy kóbor család járt még arra 2 gyerekkel, mint később kiderült, órák óta bolyongtak, a neten szedett információk számukra se értek semmit. Az asszonyka végül mérgében telefonált egyet az információs táblán megadott számra, és kiderült, hogy a vonat ugyan Bárányfokról indul (20 perc múlva), de már nem jön ide vissza. (Miért nem jelzik ezt sehol??) Rohantunk az autóhoz, hogy a kisvonatot a 4 km-rel feljebb található Keselyűsnél még elcsípjük. Sikerült. (Mosdót is kerestem, azt viszont sehol sem találtam. Nem tudom, tán arra alapoznak, hogy úgyis ott a csalitos...)

Végre, felszálltunk, Ármin is megnyugodott. Kedves volt a kalauz hölgy, kértem tőle Pörbölyig 4 jegyet. 

De a vonat nem megy Pörbölyig... Csak egy állomást megy, aztán visszafordul...

Éljen, nesze neked kisvonatozás a Gemencben.

Közben egyébként kiderült, hogy bőven elég az az egy állomás is, mert kb másfél óra volt a menetidő oda-vissza, Pörbölyig valószínűleg estig utazhattunk volna, nade ez sincs leírva sehol, hogy tervezni tudjon az ember. 

Mindent egybevetve: a bosszúságokat felejtjük (Van büfé? kérdezte egy hölgy a kalauzt az út végén, gondolom, neki is a mosdó hiányzott elsősorban... Hááát itt? Büfé, az nincs... Vonatozzon, ne büfézzen. :D ), és nagyon jól éreztük magunkat, a gyerekek is. 

Legközelebb közvetlenül Pörbölyről fogunk indulni, valami kevésbé szúnyogos időszakban. :)

Kerestük a kisvonatot

 

Lépcső

 

(S)óhajok hídja :)

 

Ülünk a vonaton.

 

Végállomás

 

 

Álmoska és az ő levele

 

A rendes gyerek

 

Neröhögtess

Elballagott

Megvolt hát a nagy nap, Ármin elbúcsúzott az ovitól. Elmondta gyönyörűen a versét, mind a kettőt, én bőgtem, de csak a végén, azért ez nagy szó, aztán végül odavitte az óvó néniknek, dadusoknak a virágokat. Annyira belejött, hogy megköszönte a munkájukat... és még puszit is adott. :D (Hozzátartozik ehhez, hogy Ármin 3 évig szinte egyáltalán nem kommunikált senkivel, az utolsó évben is alig. :) )

Drága kicsi fiam a tarisznyával, most született, és már ovisballag... Nemsokára hozza nekem az újasszonyt a házhoz. 

Még nem fogta fel teljesen, hogy ő sohatöbbet nem jár már oviba. Kérdezgeti egyre, hogy akkor most hogy és mi lesz, én mindannyiszor elmondom neki, hogy nyári szünet végén még pár napig visszamehet, hogy ráhangolódjon az iskolára, aztán vége. Álmosnak mondogatja, aki nagyon nem kívánja az óvodát:

- Lesz majd, csúszda, hinta, homokozó, és sokkal-sokkal több játék, mint itthon!

- És Ármin is ott lesz? - kérdi Álmos.

Ott... Csak egy kerítéssel arrébb. :)

 

Csoporttársak között

 

Álmoska még nem értékelte az eseményt. :)

 

Elsősök lettek.

 

Gratulációk.

 

:)

 

Mamákkal

 

Apa a nagy eseményre eljött a melóhelyéről.

 

 

Álmoska megunta a fotózást.

 

Bazsi, Márton, Ármin

 

A ballagó gyerkőcök.

11 év

Ma lenne Andris 11 éves.

Mint minden évben, most is, már napokkal előbb újra élem az egész történetet. Nem érzem jól magam ma sem, de próbálok Ármin délutáni ballagására koncentrálni, hisz ez az ő napja kell, hogy legyen, az ő nagy napja, Árminé, aki pont tegnap kérdezte, hogy Andrisnak mikor is van a születésnapja... 

Ma délelőtt Álmoskámat megpróbálom egy kicsit elküldeni mamázni és kimegyek a temetőbe. Rendezgetem majd a sírját, amit a mamák mindig megtesznek előttem, ilyenkor lelkiismeret-furdalásom is van, hiszen nekem kellene gondoznom, meg az apjának. (Aki 11 éve minden áldott este, hullafáradtan is, de megy, és mécsest gyújt, és virágokat öntöz, percekig áll ott, majd búcsúzóul megsimogatja a sírkövet... )

Hiányzol, kisfiam.

Andris története. Ármin születése után írtam az "Angyalok szülei" oldalra.

Össznépi versmondás

Ármin ovis ballagóversét mondogattuk itthon. Közben szépen, sutyiban, Álmos is megtanulgatta.

 

Majd Hanna is beszállt:

 

Pénteken elballag az én drága nagyfiam az oviból, amit az utolsó évben szeretett meg... Pedig 4 évig járt oda. Ma együtt vettünk neki csini cipőt... Remélem, a nadrágjába még belefér. 

Már most bőgök. :)

Még jele se volt...

A nagyok elmélyülten rajzolnak, közben beszélgetünk. Ármin szokásához híven filozofál:
- Azt akartam kérdezni, mi volt a jele Andriskának az oviban, de neki még jele sem volt...
Még az sem. :(

Pedagógusnap

Bizonyám... :) Ma van.

Először, aki eszembe jutott most, az az általános iskolai tanítóm... Nagyon szerettem. Már nem él sajnos a "Vízi tanító néni". Csak jó emlékeim vannak róla, és nem hiszem, hogy az idő szépítette meg őket... Amíg élek, ott lesz a helye a szívem közepén.

Aztán... Felső tagozatban a történelemtanárom, aki csak egy évig tanított sajnos, és nem azért imádtam, mert egyébként a keresztanyám (nem is azért voltam ötös ötödikben töriből... :D) , hanem mert úgy magyarázott, hogy az ősközösségre a mai napig emlékszem (és nem azért, mert olyan öreg vagyok. :P ).

Ott volt még Márti néni, aki hol "a Czuczor" volt, hol Mártika néni, mikor milyen kedve akadt, de amikor a legrosszabb kedvében volt, akkor is zseniálisan tanított; a humora pedig verhetetlen volt. A mai napig abból élek, amit nyelvtanórákon belénk sulykolt.

Pista bácsi, az énektanár, akinek Kati lánya ugyanolyan, mint ő, és néhány éve az ő női kórusába ugyanúgy szerettem járni, mint Pista bácsi énekkarában szopránosnak lenni és az "Április 4, kedves ünnepünk"-et énekelni. Sajnos az öreg székely is az angyaloknak meséli már az anekdotáit...

Középiskolában Rita "nénit" kedveltem nagyon, aki alig volt idősebb nálunk és elég nehéz volt nénizni; magyart tanított (a férjénél, aki igazi Orvos és Ember, így, nagybetűvel, szültem a 3 gyerekemet, de ez más történet. :) ) Aztán még Ica nénit szerettem, aki ápolástant tanított tankönyv szerint, meg emberséget és empátiát - nem tankönyv szerint. (A középiskolát ánblokk egyébként nagyon nem bírtam, nincs is túl sok jó emlékem róla, és a tanárok zöméről sincs... ^^ )

Jött a főiskola és az egyetem, ahol főleg tudósok tanítottak persze, és nem pedagógusok, de ennek ellenére emberileg is sokat tudtak adni - és elvenni. De ez már annyira nem volt mérvadó, felnőtt fejjel.

Az viszont igen, kik tanítják-nevelik a gyerekeimet. Az oviban mindhárman annak az óvónőnek a csoportjában kezdtek, aki nekem is már óvónénim volt, és aki miatt megszerettem az oviba járást. Kár, hogy csak nagycsoportban csatlakozott hozzánk, előtte ugyanis gyűlöltem az ovit. Megvolt ennek is az oka, de harmincakárhány év távlatából már mindegy. Úgy érzem, a Napsugár csoportban jó helye van/volt/lesz a kis Böczöknek, annak ellenére, hogy Ica óvónéni azóta vezető óvónéni lett és viszonylag ritkán tud már beülni a gyerkőcök közé. :)

Hannának is szerencséje van alsóban, fantasztikusak a tanító nénik, és ezt azért merem leírni, mert tudom, hogy nem olvassák a blogomat. Amilyen csodálattal Magdika a szülői értekezletek némelyikén beszélt a gyerekekről, az bámulatos (még úgy is, hogy általában véve lassúak, figyelmetlenek és nem a legjobb képességűek. :) ). És persze ott van a tűzvirágos Dávid "bácsi", akit nincs gyerek, aki nem imádna, na meg Zsófi "néni" a vadrózsából, akitől olyan sok dicséretet és biztatást kapott az én táncos lábú lánykám.

Egy szó mint száz... Három gyerekünk van, nagyon-nagyon szeretném, ha mindannyian Magdika nénikkel, Zsuzsa nénikkel, Vizi tanító nénikkel, Pista bácsikkal és Mártika nénikkel találkoznának csak a tanulóéveik során...

Kiss Kálmán: Tanítónk

Betűket adott nékünk s számokat, 

s mi úgy éreztük: gazdagok vagyunk. 

Micsoda öröm volt, hogy olvasunk! 

És olvastunk és olvastunk sokat.

Adott, adott ő szép mámorokat. 

Büszkén éreztük: lázas az agyunk, 

minden dologra van pontos szavunk, 

s a legfőbb kincsünk lett a gondolat.

A katedrán állt ő, és csak adott. 

Hogy is feledhetnénk a mosolyát? 

Tőlünk gyakran csak csínytevést kapott, 

bolondokháza lármás iskolát.

Előtte most horgasztott fővel állunk, 

zavartan nézve néhány szál virágunk. 

Nyolcszázas

Hanna a számítógépen valami környezetismeretes-tesztes játékot bűvöl. Nézi az eredményét.

- Anya... az első feladat is száz százalék, a második is.... Mind száz százalék! Akkor az nyolcszáz százalék!

Jaigen. :D