Mese a 32 km-ről

Lassan két hete volt az ULTRAmarATOM... Eddig hagytam ülepedni. :D

Úúúgy volt, hogy...

Május 3. Borvidék félmaraton, amit 3 óra alatt teljesítettem, különösebb fáradtság nélkül (hápersze, mert a felét, a hegymászós részeket sétálva tettem meg...); és jött a vezérhangya, hogy akkor én a 4 órát is simán megcsinálom Pakson.

Aha.

És itt kezdődött a hibák sorozata.

Eleve volt már egy nevezésem, csapatban, és hát ugye nagy szemétség lett volna, ha a csapatot cserben hagyva egyszerűen letotyogom a rám kiszabott kb 1 óra 10 percet... Itt jött az elhatározás, hogy futok a váltó elején, amennyire csak tudok. Elég rossz elhatározás volt.

A verseny előtt napokkal el kellett volna kezdeni a szervezetem felkészítését, ásványi anyagok, ésatöbbi bevitelével. Magnézium és kálcium ment, de pénteken már egyéb nem, mert az idegességtől se enni se inni... Persze, erőltetni kellett. Volna...

És eljött a május 17.

Reggel a szokásos Imodium, ez legalább már bevált, reggelire 1 azaz 1 db vajas kenyér bírt lecsúszni, naná, hogy nem elég... Mindegy, valahogy majd lesz. (Nem. Sose lesz majd valahogy.)

Gyorsulnak az események.

Három kölyök összeszedve, apjuk síkideg, mert érzi, hogy valami baj van az autóval (előző nap volt szervízben)... Odaérünk, hideg van, Ármin nagykabátban is meg akar fagyni, éhesvagyokszomjasvagyok, kajavásárlás, még egy db pogácsa megy a vajas kenyér mellé, jajdejó, rajtcsomag átvétel, megintsárgapóló, szeretik a bogarak, nembaj.

Gyülekeznek a futók, családias rendezvénynek tűnik, a kedvem is egyre jobb - emberé meg egyre rosszabb, látom, ahogy forognak a fogaskerekek az agyában, mi lehet az autóval... -, puszipuszi az ismerősökkel, a csapattársak is megérkeznek. Rajtcsomagátvétel ismét. Szorgalmazzák ők is, fussak én a váltó első tagjaként, legyek túl rajta. A két rajtszámmal a pólómon úgy nézek ki, mint egy hirdetőoszlop.

Elköszönök a családtól...

És elindulunk.

Nem nehéz magamhoz képest gyorsan mennem, mert mindenki vágtat... Még az is, aki 12 órát tervez futni. Tök ciki lemaradni, de mégis ez történik, pedig kb 5:30-5:40-es tempót futok az első 3 km-en. Aztán fokozatosan lassulok, mert nem bírom, és tartalékolni is kellene... kellene... Az első 12 km-t kb 1 óra 12 perc alatt teszem meg. Nem álltam meg, ez azért jó... A váltótársam fut tovább, én meg lehámozok magamról egy réteg ruhát meg egy rajtszámot, így veszítek kb 5 percet, energiát viszont nyerek. Végre, ettől kezdve csak magamért tartozok felelősséggel - megkezdem a maradék 2 és háromnegyed órámat.

Jól is megy kb 24 km-ig. Szenzációsak a többiek, aki épp nem fut, az drukkol (930 méteres körpályáról van szó a Duna partján és a város egy szakaszán, így kb 6 percenként hallom a hajráemmát, irtó jól esik), Hannám a Duna-parton szalad velem, mikor meglát, Álmoskám integet, később összeszednek szél által letört leveles gallyakat, azokat lengetik, mint a győzelmi zászlót. Apjuk is mosolyog (devalamibajvanazautóval), imádom őket.

 

 

Már 2 körönként frissítek, banán, víz, izoital. 

Kezdek fáradni, a köröket sem számolom, képtelenség. Éva nénit, a veteránfutót, akit imádok és mélyen tisztelek, kétszer lekörözöm (alább a fotón épp együtt vagyunk :) ). Ha más nincs a kategóriánkban és nem dőlök ki időközben, még első is lehetek, ezzel bíztatom magam.

Tanács Gabi néni, a másik veterán futó, aki a 6 órás távon indul, megjegyzi, a séta a mi titkos fegyverünk... Hát, fegyvernek épp nem nevezném, a feladás első lépcsőjének inkább, de bizony bele kell sétálnom. Egyre többször.

Sorban köröznek le a többiek, hááát nem lehet, hogy ennyire puding vagyok... Közben még arra is van energiájuk, hogy tanácsokat adjanak, beszélgessenek velem, tartsák bennem a lelket.

Fantasztikus emberek.

3 óra. Már csak egy van vissza... De nem bírom, leülök, lefekszek, feladom, kész. Járdaszigetre ilyen sóvárogva én még nem néztem, mint ebben az egy órában...

Hogy lőttek volna le, amikor kitaláltam, hogy elindulok itt...

Soha nem fogok maratont futni, csak ennek egyszer legyen vége...

Miafrancnak emelkedik az út, és utána hogyképzeli, hogy pont a kanyarban lejt...

Töri a lában a chip, amit a cipőhöz kellett rögzíteni, ezisminek... Fáj a lábfejem, a combom, kezd beállni az összes izmom, érzem.

Hajrá, a kategóriádban az első vagy! - drukkol egy kedves ismerős, nagy (Nagy) futó (a fenti képen épp ez történik : :D ). Mondom neki, jóhogy, ketten vagyunk, Éva néni hetvenen felül is bámulatos, sokkal rosszabb vagyok nála, ámde fiatalabb... Vicces ez, mégis ad egy kis lökést arra, ne adjam fel, mert akkor elvesztem életem első és utolsó olyan versenyét, amelyet akár meg is nyerhetek.

Körözök hát tovább.

Rá kell jönnöm, hogy sétálva fájdalmasabb, úgyhogy valami nagyon lassú poroszkáló futásformát kényszerülök felvenni.

És még mindig: hajráemma. Egyenes derékkal menj. Nyújtsál. Igyál. Kitartást. Nemsokvanvissza.

3 és negyed óránál majdnem elbőgöm magam. Ez a holtpont. Úgy érzem, ha megállok, elájulok, úgyhogy megyek tovább. A banánkarikák és a víz közelharcot vívnak a gyomromban. Róka, vagy nem róka?

A fotósnak a nyelvem nyújtom. Haggyábékén. (Nagyon aranyos, az unokatestvérem, tájfutó volt, megérti. Legalábbis remélem.)

Három és fél óra. Kezdek kijönni a gödörből. Neálljmegneálljmeg. Mindjártvége.

Sch, a főszervező - aki 12 órát fut, többször elhúz mellettem és minden alkalommal van egy kedves szava hozzám, szól, vegyem ki a fülest, mindjárt vége a 4 órásnak, nehogy ne halljam meg a jelző szirénát. Én ne hallanám??? Akkor is hallom, ha nem szól...

A váltótársaim is leköröznek.

Kriszti végül utolér. Kb. fél km-nyit vele megyek, húz magával, visszahozza az erőmet. Aztán elszámolom az időt, gondolom, 1-2 perc és vége, nem érdemes új körbe kezdeni - leülök. Néhány pillanatig örülünk egymásnak a többiekkel, de hallom: még öt perc... Még öt perc??? Felpattanok és belehúzok, már amennyire ez lehetséges. Eljutok a pálya kb háromnegyedéig még, mikor megszólalnak az útvonalat biztosító rendőrautók szirénái. Az utasításnak megfelelően megállok, ahol vagyok... Aztán leülök. Aztán megint felállok, mert fáj. A többi futó odajön, gratulál. Nem hiszem el, hogy vége. Akárhogy is, de megcsináltam.

A mérés után elindulok, megkeresni a családot. De nem jó, nincs vér a fejemben, többször megállok, lehajolok, leülök, nem akarok feltűnő lenni, mégis odajönnek, baj van, hívjunk valakit, segítenének, de nem kell köszönöm, jól vagyok.

Tényleg jól vagyok.

Család sehol (később kiderül: a nagyok sógornőmmel kisvonatoznak, a pici alszik), a parkban lefekszek a szökőkút betonperemére. Hidegbasszus, a hátam meg vizes. Végül a versenysátorban kötök ki, mert ott melegebb van, találok egy üres padot. Megjelenik Móni, a semmiből, felemeli a lábam és a számba nyom valami émelyítő ragacsos-gyümölcsös izét. De ez a csodaszer, már fel tudok állni anélkül, hogy csillagokat látnék, megvan a család is, nyakamba ugranak, eredményhirdetés, Éva néni a második, én az első, nem is vagyunk többen nők a négy órásban, örülés van és boldogság és büszkeség és minden. Éva néni 30 kört futott, én 34-et, utóbbi 32 km-t jelent. Háromnegyed maratoni táv. Az átlagtempóm 7:40-es volt, a félmaratoni 21 km-es távot kb 2:10 perc alatt teljesítettem (ebben a kb 5 perces váltó-ceremónia is benne van már), ez a legjobb félmaratoni időm eddig.

Ráz a hideg, vacog a fogam, indulunk, bár Hanna morcos, maradt volna még.

Az autó kontroll-lámpája pirosan világít. Tényleg baj van a kocsival. F. már nem csak ideges, hanem dühös is, és attól tart, nem érünk haza. A motor alig jár.

Itthon csak támolygok, alig tudok menni a fájdalomtól, anyukám meglepetés-ebédje a konyhaszekrényen, kishíján sírok a meghatottságtól. F. az autót visszaviszi a szervízbe, állítanak rajta, megnyugszik és rántottát süt a lányának, merthogy még Pakson megígérte neki.

Pakolok, aztán vagy háromszor ledőlök, semmi erőm, aludni nem hagynak a fiúk. Nem baj, 6 óra körül már újra a régi vagyok,  elbiciklizek anyuékhoz, megmutatom a trófeámat, minden hepi.

Az élményeimet még emésztem, a tanulságokat - ismét - levontam. Tanulni kell a szénhidrát-és egyéb feltöltést, a frissítést, a tempót. Sohasoha nem szabad elfutni az elejét. Most már értem, hogy miért volt csak - tudomásom szerint - egy bolond, jelesül éppen én, aki váltóban és egyénileg is futott...

Rápihentem a 32 km-re, és a következő hét szombatján mentem ismét egy csaknem félmaratoni távot, különösebb erőfeszítés nélkül.

Könnyen felejtek, mert már újra tervezem a maratont. Legszívesebben az őszi budapesti SPAR Maratonon indulnék, csak ne lenne csillagászati összeg a nevezési díj. Egyébként, Hanna már kérdezte, mikor futok Pesten, mert oda szeretne kirándulni. :)

Fantasztikus élmény lehet. Folynak a könnyeim minden alkalommal, amikor megnézem ezt a videót, pedig ott sem voltam. :) Majd egyszer... 10 km hiányzik hozzá. A legnehezebb 10 km...

Amikor nincs jó válasz

Ármin kis barátjának a nagymamája nemrégiben hirtelen elhunyt. Ármin ismerte, sokszor játszottak is nála. Vártam már a kérdéseit, folyamatosan érkeztek is, pl.: hova viszik, aki meghal, mi lesz a házzal, amiben lakott, stb. Ma újra, ovi utáni beszélgetés:

- M. mamájának ma lesz a temetése.

- Tudom, kisfiam.

Csend...

- Hova temetik, aki meghal?

- A föld alá, koporsóba. - A lehető legkönnyedebben próbálom mondani annak a gyereknek ezt, aki ( a látszat ellenére :) ) a korának megfelelően értelmes, volt egy sosemlátott bátyja, akit következetesen Angyalkának hív és egy időben a legóépítményeit az ő polcára pakolta, mondván, ott biztonságban vannak, akinek éppen hogy sejtései vannak már talán, hogy a halál végleges... Egyébként már feltette ezt a kérdést korábban is párszor, a válasz ugyanez volt, de, mert nem volt "kézzelfogható" közelségben számára az elmúlás, nem is vette igazából komolyan. Most igen. Látom, hogy gondolkodik.

- De anya. Lehet, hogy most hülyeséget fogok mondani, de M. azt mondta, hogy elégetik...

- ... Nem mondott M. hülyeséget, van, akit elégetnek...

- Hogyan? - malomkeréknyire tágul a szeme a dioptriák mögött.

- Beteszik egy kemencébe, ami erre szolgál, és egy marék por marad belőle, azt egy kis dobozkába teszik - édesjóistenem -, és képzeld, van, akinek a hamvait a tengerbe szórják, és van, akiét egy szökőkúttal szórják szét, és ez nagyon szép. - Frászt.

- És akkor belőle hogyan lesz csontváz?

- Akit hamvasztanak, annak a csontját is elégetik, nem lesz csontváza.

Nincs több kérdés.

Engem pedig ráz a hideg.

Tragédiák

Ármin meséli:

- Anya, a B. annyira megváltozott! 

- ??

- Mert a M. mondta neki, hogy ne legyen a barátom, és szót fogadott neki, de pedig eddig nem szokott!

Hát, Istenem. :)

Mama

Tegnap, amikor megnyitottam este a Facebook-oldalamat, ez a kép fogadott.

Megdobbant a szívem és összeszorult a torkom. Az apai nagyszüleim... Nagymamám 1995-ben, az eljegyzésünk előtt pár nappal hagyott itt minket, nagypapám négy évvel élte őt túl. 

Nagyon szerettem őket, a fél gyerekkoromat náluk töltöttem, nincs nap, hogy ne jutnának eszembe, ahogy öregszem, egyre sűrűbben jönnek a régi emlékek... Sajnálom, hogy a gyerekeink nem ismerhették meg őket, csak fényképekről, az elbeszéléseinkből.

Sok-sok évvel ezelőtt, mikor a paksi városi újságnál dolgoztam, a főnököm kért tőlem egy anyák napi jegyzetet. Ezt írtam:

ANYÁK NAPJA

Sosem hasonlított a fekete szoknyás-kendős falusi öregasszonyokra. Színes ruhákat hordott, ő varrta egyiket-másikat - most is hallom az öreg varrógép zakatolását. Nekem is készített rongybabát. Sári ronda volt és esetlen, mégis imádtam; cifra rongytestének foltjait felismertem egy-egy függöny, otthonka anyagában. Sári élt.

Azóta már jónéhány év eltelt, a rongybaba az enyészeté. De valami különös érzés járja át a szívemet, mikor rá gondolok, valami fájdalomféle, mint akkor, amikor rádöbbenünk: ami, aki elmúlt, az csak az emlékeinkben létezhet újra. Sárit nem felejtem el és a nagymamámat sem. Iskola után hozzá mentem haza, a számban érzem a lekváros fánk ízét, meg a vajas kenyérét és az almáét, amit meghámozott nekem, és nála ettem először aszalt szilvát. Mama sokat mesélt, imádtam a meséit, és értett a macskák nyelvén - számtalan macskája volt. Társasjátékot is játszottunk együtt, jókat nevettünk, közben duruzsolt mellettünk az olajkályha.

Egyszer nagyanyám beteg lett, nagyon beteg, kórházba került, kihullott a haja, én nem értettem, miért, és könnybe lábadt a szemem, mikor a látogatásunkkor vitt húslevest kanalazta. Azt reméltem, hogy az aranysárga lé meggyógyítja őt.

Úgy hittem, csoda történt, mikor a kezelések elfogytak és a paróka a szekrénybe került. A mama újra a régi volt és mesélt is volna nekem, de én közben felnőttem, egyre kevesebbet jártam hozzá, és egyre többször gondoltam nosztalgiával a régmúltra, a csupa virág udvarra, ahol egykor unokatestvéreimmel hancúroztunk, és amely az évek múlásával, ahogy nőttem, úgy szűkült össze a szememben.

Szerettem volna még beszélgetni vele, szerettem volna, ha almát hámoz nekem, de mindkettőnkön túllépett, elsuhant az idő. Elkéstem. Nagyanyámon újra erőt vett a betegség és örökre agyamba égett az a kép, amit rá várva, a kórház ablakából láttam: a mentősök segítették ki a kocsiból és adták a kezébe a botot az én mindig fürge mamámnak. És amikor már otthon, a párnái közé fogyva feküdt, mi hámoztunk almát és mi meséltünk neki.

Április volt, amikor elment.

Ma is úgy érzem, hogy tartozom, de ezt az adósságot már soha nem adhatom meg neki. Életében kellett volna hálásnak lennem hozzá, megköszönnöm a rongybabát, a fánkot, a meséket, a gyerekkoromat... De, ha van mennyország, akkor az én drága nagyanyám biztosan egy bárányfelhő szélén ül a cicáival és látja a sírján az anyák napi virágot.

Fodrász

Mondom ma Álmosnak, hogy viszem mamájához, mert fodrászhoz megyek. Kérdi, miért?
- Mert a fodrász néni levágja a hajam. - Erre ő, sírósan:
- De nem akajom, hogy anya pokasz csikke legyél...
Megnyugtattam, hogy az én hajvágásom nem jár  majd olyan siralmas eredménnyel, mint legutóbb az övé...

Nagyfiúk

Azt el is felejtettem mondani... Beirattam a múlt héten a fiúkat. Ármint iskolába, Álmost óvodába. :( 

A suliban gyorsan átfutottam a leendő osztálynévsort, hogy szerepelnek-e rajta a haverok teljes létszámban, és megnyugodva állapítottam meg, hogy igen. 27 lurkóval indul az első osztály, hát nem lesz egyszerű... Nem tudom, mit alakít majd drága nagyfiam, de addig még előttünk a nyári szünet is, szerencsére.

(Pár napja meséli:

- Anya, ma volt a legeslegrosszabb napom az oviban! A P. szaladt, és nekifutott az asztalnak, és én kaptam büntetést.

- Mert gondolom kergetted.

- Nem is kergettem, csak futottam utána.

Ha ez tényleg így volt, hát én örülök. Négy évig járt oviba a drága szentem, egy mukkot se szólt, úgy általában talán baj sem volt vele, és végre egyszer "megbüntették" őt is. :D )

Álmoskám is Napsugár csoportos lett, mint Hanna és Ármin is (a beiratás utolsó napján a barátnőm lélekszakadva telefonált, hogy menjek hamar, mert nem lesz hely a csoportban... De még befértünk hálaégnek. :) ) Nem örökölte meg Ármin jelét, a kisautót, mert már foglalt volt addigra, de nem baj, megkapta a zászlót. Óvónéni azt mondta, a kedvéért ki is festik piros-fehér-zöldre. :) Itthon persze panaszkodott:

- Nem szejetem a zászlót, nem bíjom eeeel...

Eléggé tartok az ősztől - már csak azért is, mert megyek vissza dolgozni, ami nem baj, a munkahelyemet szeretem, de egy új helyzet lesz, sok változással... De megoldjuk ezt is.

Trip to Hell, avagy a Borvidék többmintFélmaraton

Így négy nap távlatából is még mindig a hatása alatt vagyok. Lefutottam, illetve mondjuk azt: teljesítettem a 23,3 km-es távot, életem leghosszabbját. Csak azért nem mondom, hogy ez volt a legnehezebb verseny, amin részt vettem, mert egyáltalán nem vettem komolyan. Nekem himalájányinak tűntek az emelkedők, amiken fel kellett mászni, úgyhogy tempósan bár, de mindre úgy sétáltam fel. Aztán meg le, mert itt kiderült, hogy lejtőn futni se fáklyásmenet. 

De ne szaladjunk ennyire előre... :P

Előtte másfél héttel már benáthásodtam, aztán elkezdtem köhögni, a köhögésre gyógyszert szedtem, amitől meg ment a hasam, így a verseny előtt erre is gyógyszert szedtem. A felkészülés annyi volt, hogy hétfőn futottam 8 km-t (majd belehaltam), meg ittam a kálciumot és magnéziumot, hogy azért mégis... Az izgalom miatt reggel alig tudtam magamba gyűrni pár falatot, ez később megbosszulta magát, de erről megint csak a végén...

Együtt mentünk, az egész család. F. előtt ismét le a kalappal, ahogy pásztorolta a kölkeket amíg én futottam, nem tudom, melyőnknek volt egyszerűbb... Mi tényleg együtt jóbanrosszban. :)
Korábban egy csapattal azt beszéltük meg, hogy találkozunk, ez nem teljesült maradéktalanul - nem rajtuk múlt -, de többükkel így is összefutottam és ez nagyon jó érzés volt. Bár jobban szeretek egyedül futni, de mégsem voltam magányos, sok ismerőssel találkoztam út közben is, a sárga pólós atomcsigákat is figyeltem, és jól eső érzés volt, mikor megpillantottam egyet-egyet közülük. Na, meg aztán voltak a rózsaszínruhás-esernyős bulifutók, szenzációs alakok ("nem vagyunk melegek, csak melegünk van" - hangoztatta egyikük valamelyik "bucka" tetején); az egyik Hello Pistyvel rendszeresen kerülgettük egymást és jókat csevegtünk. Futás közben ennyit még nem röhögtem.

El is telt gyorsan az idő, sokkal könnyebb volt lelkileg, és talán még fizikailag is a Borvidék, mint a legutóbbi bajai futás, holott az sík vidéken történt, itt meg aztán voltak rendesen szintemelkedések... Az oka ennek az lehetett, hogy ott voltak elvárásaim magammal szemben (teljesültek is), itt viszont csak a célba érés számított, ha négykézláb, ha hason csúszva, de akkor is...

Holtpontot se éreztem. Bár néha ellenállhatatlan kényszer lett úrrá rajtam, hogy namostakkor lefekszek itt a szép zöld gyepre (fantasztikusan gyönyörű tájait ismertem meg Szekszárdnak egyébként), és ott maradok a jövő évi Borvidékig... Vittem magammal vizet, hogy ne járjak úgy, mint Baján, amikor is a 12 km után teleittam magam a frissítőpontokon és a folyadéktól nyomta a gyomrom a rekeszizmomat; de itt se bírtam a szomjammal és a végén már nagyokat kortyoltam az izoitalból, amit frissítőpontokon osztogattak. Egy sík etapon épp azért nem is tudtam futni, mert a cucc (okozta levegő) befúrta magát az oldalamba. Lejtőn meg a vállamba szállt. :D Vicces lett volna, ha nem fájt volna annyira.

Annyi energiám maradt, hogy az utolsó 300 méteren próbáltam valamiféle sprintet nyomni (egy fáradt elefánt mozgásához lehet jobban hasonlított), hogy 3 óra alatt beérjek (a családnak egyébként azt mondtam, hogy valamikor 3 és fél óra elteltével várjanak a célnál :D). Éppen sikerült: a nettó időm 2 óra 59 perc 59 másodperc lett, ami a sokadik helyre volt elegendő (871 indulóból a 745.-re, a kategóriámban pedig a 92.-re), dehát kit érdekel, megcsináltam és kész. Kellőképpen boldog is voltam, és vagyok is, az ember egy ilyen versenynek napokig a hatása alatt áll szerintem. És még mindig látom magam előtt a copfos Hannámat, aki egy szökőkút tetején állt és engem várt, és integetett, hát majdnem elbőgtem magam (a hormonok ugye... A verseny előtt megláttam egy babakocsit, a rajtszámon, amit ráragasztottak az állt: "Apa és Andriska"... Az apuka a kisfiával együtt nyomta végig a terepet... Összeszorult akkor is a torkom rendesen.) 

Sokat tanultam ismét, elsősorban a saját teherbírásomról és a szervezetem működéséről... Csodálatos az emberi test, de tényleg.  A frissítés már majdnem jól sikerült, vittem magammal mazsolát is, de nem nagyon eszegettem, egy karika banánt a Bodri pincénél (kb 17 km-nél) betoltam azért. Enni kell előtte, tényleg, legalább egy szendvicset (ahogyMóniismegmondta). 

A verseny után kértem a családot, hogy induljunk haza, a mekdonáldszba azért bementünk kajáért, mert úgy beszéltük meg, az lesz az ünnepi vacsora (meg a kürtős kalács, amiből apjuk bevásárolt.). F. nem szeret a gyorsétteremben kaját kérni, a mekdrájv-variációt sem díjazzuk, így Hannával - és Árminnal, de őt kiküldtem, mert nem bírt magával - álltam sorba, nagyon hosszú volt a sor, alig vártam, hogy vége legyen... Még kikértem a kaját, aztán kimentem a kocsihoz apjáért, hogy na most akkor ő jön, mert nem bírom megvárni, míg összedobják a menüt nekünk. Nem ájultam el, nem lettem nagyon rosszul, csak a vércukrom ment le, de aztán jobban lettem, üzenem anyukámnak - aki a kaposvári rosszullétemről, amit nem a futás, hanem valószínű egy vírus okozott, is itt értesült és azóta betegre aggódja magát ha csak 100 métert futok is - , hogy semmi gond nem volt. :D Viszont enni kell. Nincs mese. 

(Nem mindenki volt szerencsés... Voltak, akik hánytak, volt, akihez mentőt kellett hívni... Ez ilyen. )

Tehát megvan ez az érem is, megtettem az utat a pokolba. :) A következő: május 17., Paks, UltramarAtom, 5 fős váltóban, és 4 órás egyéniben...

A fotódokumentáció:

Kérdések

Árminnak tegnap este be nem állt a szája, csak kérdezett, kérdezett... Például:

- Hogy született meg az első kisbaba? - Ez alatt - mint kimagyarázta - azt értette, hogyan lett az első ember... Előadtam neki a bibliai és a történészi variációt is... Aztán abba bonyolódott bele - de előtte előrebocsátotta: "Anya, de tudom, hogy ez hülyeség" -, hogy a M. pediglen azt mondta neki, hogy a madár tojt egy tojást, amiből lett az ember. Ezt tételesen meg kellett cáfolnom. Gy. szövegét viszont igazolnom kellett, aki azt mondta, hogy az ősemberből lettünk. De akkor a madarak miből lettek, és a tojásból hogy kel ki a kiscsibe, és a tyúk hogyan tudja, hogy melyik tojást kell kikeltenie... stb.

Miután az ember, állat, és sokan mások keletkezését, az őstörténetet meg a dinók kihalását kellően kielemeztük, az következett, hogy:

- Ha kitör a vulkán, marad benne még valami?

Mindezt este nyolctól kilencig. Néhol azt hittem, feladom. :D

Majális

Néhány tűzvirágos videó a május 1-i paksi fellépésről, szöveg helyett... Hanna balszélen citromsárga szoknyában, lógó masnival... Aztán meg elöl.

Négyes csoport

Ezek is ők, a másik oldalról:

 

Ez meg a finálé, mert nagyon tetszett. (Az egész nagyon tetszett, de azt azért mégse...)

 

Egyébként szakadó esőben kellett volna átmenniük a fellépés helyszínére, de küldtek értük buszt... Nagy élmény volt Hannának. Az is, hogy utána kaptak virslit. :D

Barátság

Hanna beteg, haza kellett hoznom a suliból, fekszik és Ének iskoláját néz (felvételről). Egyszer csak megszólal:

- Kitaláltam egy közmondást.

- ?

- A barátság kastélya bizalomra épül.

Nah. Milyen igaz. És tényleg ő találta ki. :D (Legalábbis ilyesmi szövegre a gugliban nem bukkantam.)

Beteg

Elkaptam Álmostól a nyavalyát (jaigen: vasárnap ügyeltre száguldottam vele, mert láza ugyan nem volt, de egyfolytában ordított, torokfájásra panaszkodott és hajtogatta, hogy "nem tudok sééétááániii"; gondoltam, ha ennyire elhagyja magát, biztos nagy a baj, és biztosss hatalmasak a mandulái és tuti, hogy meg fog fulladni... De ekkora baj nem volt, nagyon erősen be volt gyulladva a torka, antibiotikumot kapott, jobban lett. Én viszont egyre rosszabbul.) Nem segített rajtam az se, hogy hétfőn elmentem futni, mondván, kutyabajom, majd utána rögtön aerobikra. Nem ment a futás, aztán nem ment a torna se; a béna futást a melegre fogtam, azt, hogy a gyakorlatokat nem tudtam rendesen végezni, azt meg a futásra.

Aztán mára odáig jutottam, hogy akkorák a nyirokcsomóim, mint a teniszlabda, és úgy köhögök, mint egy beteg szamár, a fejem pedig hidroglóbusz nagyságúnak érzem.

Ami nem is lenne baj, ha nem szombaton lenne a híres-hírhedt Borvidék Félmaraton Szekszárdon, amikor is 23,3 km-t kellene megtenni hegyek között völgyek között; nagyon brutális terepnek tartják. Ilyen állapotban nem mehetnék, de addigra meggyógyulok tuti, van még egy fél üveg kakukkfüves cucc köhögés ellen, meg C-vitamin, oszt ezekben bízom. Többekkel úgy tervezzük, bulifutást tartunk rózsaszín esernyőkkel stb., de a így sem lesz egyszerű.

Nekem kell ez az érem. Punktum. :D

 

Most pedig hajrá. Délután Hannáék fellépnek Pakson a majálison; olyan régen vasaltam már keményített szoknyákat...